UE PORTAL

Vasari és kora kétféleképpen értékelte a festményeket: az itáliaiak, amelyek az értelemhez szólnak, a németalföldiek, amelyek pedig a szívre, lélekre hatnak. Ez a felosztás persze mindig is egyoldalúnak hatott, ráadásul nem számolt az itáliai vagy Itáliában készült tájképekkel, zsánerekkel. Másrészről sok olyan (nemcsak németalföldi) festmény van, amelyet első pillantásra a néző egy egyszerű csendéletnek vagy zsánernek hinne, pedig valójában egy Vanitas-ábrázolás...

Ludwig Mayer (1834-1917) festményén egy műterembelsőt látunk. A szép, kazettás mennyezetű szobában három vászonkép áll az állványon, amelyek közül csak a középsőt, a Keresztre feszítést láthatjuk. A jobb sarokban még három műtárgyat fedezhetünk fel: a kályha tetején egy antik portrészobrot, mellette egy triptichont, az ajtó felett pedig egy barokkos allegóriát. A műterem egyáltalán nem nevezhető kihaltnak, hiszen népes, műértőkből álló társaság jelent meg. Az egyik levetett kalappal, szinte hódolattal tekint a régi művészetet képviselő allegóriára, a többiek a realista modorban megfestett Keresztre feszítést tanulmányozzák - az egyikük még a hordozót, a vásznat is megvizsgálja. A feltehetőleg nazarénus triptichonnal már senki sem törődik, festményünk készítési dátumakor, 1872-ben a nazarénusok már rég feloszlottak, egykor lázadó tagjai különböző képzőművészeti akadémiák tanári karában kaptak helyet. A művek alkotója a bal sarokban húzódik meg, róla senki sem vesz tudomást.

A festményen több jelentésszint különíthető el: egyrészt - mint láthattuk - egy művészi hitvallás, másrészt egy műterem-enteriőr önarcképpel, harmadrészt pedig egy Imitatio Christi... A műterem-önarckép kettős ábrázolás eredete a reneszánszba nyúlik vissza: egyik első híres példája a Jan van Van Eyck-féle (1390-1441) Arnolfini pár visszacsillanó tükre, ám híressé Diego Velázquez (1599-1660) Las Meninasa tette. Velázquez Prado-beli festményének mintegy parafrázisa, továbbértelmezése az esztergomi vászon.

Az emblémairodalomban, így már az írásainkban is tárgyalt Cesare Ripánál, az „Imitatio" a festők eszköze arra, hogy a témát a legtökéletesebben vissza tudják adni. Az „Imitatio" emblémája az ecsetet tartó majom, hiszen a majom az emberi cselekvések leghűbb utánzója. Mégis a következő évszázadokban inkább az udvari festőket gúnyolták ki a festő majommal - elegendő a flamand ifj. David Teniers (1610-1690), illetve Jean-Baptiste Siméon Chardin (1699-1779) festményeire gondolni. Ellenben az Imitatio Christi típus eredete sokkal régebbre nyúlik vissza az időben. Szentírási forrásául Jézus szavai szolgálnak (Mt 8,22; 9,9; 19,21; Mk 2,14; 10,21; Lk 5,27; 9,59; 18,22; Jn 1,43; 21,19- 22). A századok során az első Krisztus-követők a (kereszt) halált szenvedő vértanúk voltak, majd Assisi Szent Ferenc, Szent Bernát, a középkori misztikusok (így Kempis Tamás), illetve az egyház modernebb kegyelemtani, erkölcstani törekvései reflektáltak Krisztus földi életére. A képzőművészetben az Imitatio Christi a Keresztre feszítésben fogalmazódik meg leginkább, a képi előzményeket Schongauernél, Dürernél találjuk meg. A XV-XVI. század német grafikusaihoz nyúltak vissza a Rómában letelepedett nazarénus festők, akik romantikus vallásosságukhoz a misztikusnál leltek irodalmat.

Ludwig Mayer Műteremben című festményét a gyűjteményalapító Simor János hercegprímás a művésztől vásárolta meg. A látogatásának az adott okot, hogy az esztergomi bazilika Szent István felajánlja az országot című festményét szintén az osztrák művésztől rendelte meg, és ekkorra már az alkotás közel lehetett a befejezéshez...

Dragon Zoltán