Egy mandulafa virágairól

Janus Pannonius énekelt versei

    A reneszánsz évének tiszteletére a hazai verséneklők és régizenészek jeles csoportja - Huzella Péter, a Kaláka, Kátai Zoltán, Kobzos Kiss Tamás, a Misztrál, a Musica Historica, a Sebő együttes, a Szélkiáltó, Tolcsvay Béla és a Vagantes együttes - közös Janus Pannonius-lemezt készített.

    A lemez több szempontból is dicsérendő és bátor vállalkozás. Hiszen a lassan tovatűnő reneszánsz éve és a költő újratemetésének ténye sem másít azon a dolgon, hogy Janus Pannonius ritka vendége még a versolvasóknak is. Az sem segít túl sokat ezen a helyzeten, hogy az eredetileg latinul író poéta verseit többek között olyan költők ültették át magyar nyelvre, méghozzá kiválóan, mint Áprily Lajos, Weöres Sándor, Vas István, Kálnoky László, Nemes Nagy Ágnes, Csorba Győző, Berczely A. Károly, Fodor András, Illyés Gyula.

    Távolinak tűnik a világ, amelyben Janus élt. Távoli számunkra az életpálya is, amit befutott. Itáliai egyetemek, fényes udvarok várták. Mátyás király kegyeltje, majd kegyvesztettje lett, harcolt a török ellen is. A költészetét átszövő antik metaforák pedig a mai ember számára meglehetősen idegenek. Az ember kíváncsian kezdi el az album hallgatását. És bár füle még óvatos, szemét könnyen meggyőzheti a borítón látható szépséges, Orosz István által készített grafika.

    A lemez nemcsak megszólal, de meg is szólít. Bár a költő néhány hosszabb elégiája és ódája rövidített változatban is nehezen illik a dalra. Ilyen a Mikor a táborban megbetegedett vagy a Lelkemhez. De nem kizárt az sem, nem is annyira fülünknek, inkább a gyors tempóhoz és rövid igazságokhoz szokott életünk számára idegen e két dal. Mindezek ellenére a tény azonban mégiscsak az, hogy a dalok által Janus Pannonius világához és költészetéhez egyre közelebb és közelebb kerülhetünk. Vagyis a lemez csakugyan sikerült. A versek aktualitását illető kétségeink már az első felhangzó dal után eloszlanak. A zene képes erősíteni és közelebb hozni a költemények szövegének értelmét is. Talán nem véletlen, hogy vers és ének az idők során hosszú ideig elválaszthatatlanok voltak egymástól. S a mai napig a legtöbb költeményben ott rejtőzik a dallam is. Janus időmértékes verselésben írt. Ez a lüktető ritmus pedig szinte hívja a dallamot. Az Egy dunántúli mandulafáról énekelt változatát hallgatva, mely az album egyik gyöngyszeme, már azon tűnődhetünk: miként lehet, hogy eddig ezt még nem zenésítették meg.

    A reneszánsz zene hangzásvilága mellett a lemezen helyet kaptak a magyar és európai néphagyományból táplálkozó dallamok is. És ebből következik, hogy ha egyetlen jelzővel szeretnénk illetni az albumot, máris nagy bajban lennénk. Mert éppannyira antik, mint amennyire reneszánsz, éppannyira régi és modern, itáliai és magyar, keresztény és pogány, nyugatian csillogó és keletien pazar. Műfajok és világok közt lépkedő zenei anyag ez, akár Janus költészete. Akár maga Janus. Aki ugyan önmagára vonatkoztatta a mandulafa képét, de számunkra az a fa már nem csak őt, hanem a kultúránkat is jelenti. S hogy e valóságos és átvitt értelemben is létező magyar télben képes virágokat hozni, erre is bizonyíték a lemez.

    Az album talán legszebb pillanatait a legutolsó dalnak és Tóbisz Tinelli Tamás énekhangjának köszönhetjük. S hogy Janus Pannoniusról végleg levehessük a távoli és nem aktuális címkét, álljon itt ez utolsó énekelt vers és egyben imádság:

Ó te, az ég meg a csillagok egy-ura,

Isten-Atyánk, nézz,

Nézz le, örök hatalom, nyomorult földünkre,

szegényre:

Bősz Mars dúl mindenfele, hosszú háboruságok

Pusztítják - megláthatod - itt régóta a népet.

Adj nékünk, jóságos Atyánk, békét valahára,

Múljanak el tőlünk a bajok s a halál riadalma!

Koncz Veronika